Aki a repülős napokat szereti, az keressen fel egy pszichológust.
Legalábbis én ezt így látom.
A drágámnál parkoltunk le Ferihegyen.
Ez a reptér saját üzemeltetésű aranybányája. A parkolás 7.000-ről indul és kb napi 1.500-zal emelkedik a délibáb innenső oldalán levő parkolókban. Az összesített ár nem olyan rossz amilyennek az első cumizásra látszik.
A dolog negatívuma az, hogy ha elkésel, mert nem repült a géped, akkor a cég a különbözetre egy teljesen új parkolást számít fel a hétezres beugróval megfejelve. Ez egy kéthetes hosszútávú parkolásra rádobva, több mint gerinctelen eljárás. A geciség non plus ultrája, amikor egy kéthetes huszonöt ezrest másfél nap késésél megfejelnek egy tízessel.
Mivel a mostani repülésemben is ott rejtőzik a szopkanap, így eleve két nappal többet fizettem be a parkolásra, mert nem akarok megint negyedórát káromkodni egy bádogpénztárosnak. Inkább lettem önkéntes birka.
A reptéren a keddi fizumból vettem két félliteres vizet. Ezzel nem azt jelzem, hogy kevés a fizu, hanem azt, hogy horror a négy eurós biszbasz tea. De úgyis jön nemsokára a folyadék tiltás megszűntetése az EU-ban és vihetjük majd át a szekun a rekeszes borsodit is.
Gondoltam veszek valami finomat a Szamos üzletében. Egy bonbont a Gorentacar-os haveromnak, meg egy kis nasit a saját belemnek. Miután megkaptam a finomkákat, azt mondja a hölgy, hogy csak euróban tudok fizetni, nincs forintos értékesítés. Itt pofám leszakadt. Állok Budapesten, a saját repterünkön 2023-ban és pillanatok alatt visszarepülök az időben 1975-be amikor egy doboz Marlboro-t akartam venni.
Deja vu. Ott szarták le ilyen elegánsan a jó magyar fabatkámat.
A bonbont köszönettel nem kértem, mert a 345 forintos euró váltási árat nem tudtam benyelni, mert az bőven negyvennel alatta van a középárfolyamnak.
Wizzair-rel repültünk Lisszabonig. Pontosan jár. Többnyire.
A szomszédos beszállókapunál a madridi géphez várakozóknál ment a hátizsák keretbe tömködés. Volt nagy izgalom. Vigyorogva szemléltem a különböző tömési technikákat, és nagyon reméltem, hogy nekem a Cabinmax-okkal nem kell ugyanezt tennem.
Erre az útra panaszom nem lehetett, minden szépen klappolt, időben érkeztünk.
Ha ezt előre tudtam volna, akkor biztosan tovább repülök az esti TAP géppel és nem dobok ki 130 eurót a reptéri Starinn hotelre. Azért ez a szálloda lett választva, mert a szokott helyemről taxizni kellett volna a reptérre a reggel 8:25-re kiírt gépünkhöz. Árban taxival együtt ugyanott lett volna, de kényelemben a szálloda nyert. (Azért taxi, mert a metró hétig vagy fél nyolcig nem jár. A jó portugál olyan korán inkább gyereket csinál és nem tömegközlekedik)
A Starinn nem rossz szállás, ha el tudod viselni azt, hogy a szobában egy vitrinben szabadulsz meg reggeli a salaktól. A zuhanyzás sem történik másképpen - állsz a szobában, lengeted ha van mit és közben szappanozod a hasadat.
Ez valami becsípődés ennél a népnél, hogy az ágyad és a klotyó között csak egy üvegfal legyen. Ha a vacsorád nagy szél kíséretében távozik, akkor fél percig is képes rezegni az üveg, miközben párod fejcsóválva néz a kigúvadt szemeidbe.
A szállodában lehet vacsizni önkiszolgáló büfé jelleggel. Már ha van mit.
Mire mi odaértünk a gyesznó elfogyott és már csak hal volt, meg mindenféle nyúlkaja. Ott kellett volna hagyjuk az egészet, de mire a ezt kigondoltuk addigra már összefogdostuk a tányérokat és ciki lett volna távozni. 45 euróval megkönnyítettek...
Bosszúbol 1200 liter vízben zuhanyoztam le az ágyamtól fél méterre.
Az ágy egyébként kitűnő volt.
Hajnali öttől svédasztalos reggeli van az árban. Na arra panasz nem lehet, óriási a választék a kajákból.
Reggel az Azores Airlines-szal (SATA) repültünk tovább. Ebben a cégben az az érdekes, hogy már az is eredmény, ha azon a napon száll fel a gépük amire kiírták az indulását. Mi a szuperolcsó "repülj közbenső leszállással" változatot választottuk. Ez azt jelenti, hogy a gép nem egyenesen Sao Miguelre repült, hanem útközben leszállt Santa Marián. Itt az ide utazók kiszálltak, mi meg üldögéltünk háromnegyed órát, miközben a Ponta Delgadába és Lisszabonba tartók felszálltak és már libbentünk is tovább. Érdekes sárgabusz feelingje volt ennek az egésznek.
Ponta Delgada reptere semmit sem változott. November elejét megszégyenítően ragyogott a nap és volt vagy 21 fok. Gabi szokásához híven keresett egy meleg követ, leült rá mint aki ki akarja költeni és negyed óra alatt elszívott egy doboz cigarettát. Ezalatt én elballagtam a P6-os parkolóba, ahol a GoRentacar a kocsikat átadja.
Egy dízel Nissan Qashqai-t béreltem hat színes kavicsért, meg két tengerzúgós csigaházért. Kedvelem a dízeleket, mert traktoros vér csörgedezik az ereimben. Ez a Nissan nem egy rakéta. Olyan mint a bernáthegyim, eltart neki egy darabig amig megindul, de aztán nincs az az akadály ami kifogna rajta.
Felvettem Gabit és a pogyókat, majd kerestünk egy csendes parkolót ahol az autót testreszabtam. Utazásaimra mindig viszem a menetrögzítő kamerámat, ami tulajdonképpen egy belső visszapillantótükör. Ez nem nagyon feltűnő ami azért jó mert Portugáliában tiltott a használata. Nekem viszont kell, mert ha valami baleset történik akkor a felvétellel csak jobban kijövök a dologból, mint a pantomimmal. Felcuppantottam a telefontartómat a szélvédőre, mert ebben az autóban még nincs androidautó. A technika csúcsa itt a bluetooth kihangosító és a médialejátszó.
Amikor kész lettem mindennel kihajtottam a parkolóból. Be egy körforgalomba. Szembe a körrel. Gabi jól lebaltázott: nem látsz?
Nem. De tényleg.
